Az akác termesztés-fejlesztésének biológiai alapjai és gyakorlata

A je­len és főként a jövő erdőgaz­dál­ko­dá­sa a tár­sa­dal­mi jó­lét vi­szony­la­gos meg­te­rem­té­sét és le­hetőségek sze­rin­ti nö­ve­lé­sét az erdők so­kol­da­lú hasz­no­sí­tá­sá­val, nél­kü­löz­he­tet­len szol­gál­ta­tá­sai­nak és ter­mé­kei­nek egy­re ma­ga­sabb szín­vo­na­lú előál­lí­tá­sá­val se­gít­he­ti elő. A fa­hiánnyal küsz­ködő or­szá­gok­ban, így ha­zánk­ban is, a fa­anyag­szük­ség­let mind na­gyobb há­nya­dá­nak a ha­zai for­rá­sok­ból va­ló kielé­gí­té­si le­hetőségét kí­nál­ja a gyor­san növő fa­fa­jok ter­mesz­tés-tech­no­ló­giá­já­nak fo­lya­ma­tos fej­lesz­té­se. Ha­zánk ebből a szem­pont­ból ked­vező hely­zet­ben van, mert öko­ló­giai adott­sá­gai a gyor­san növő fe­hér akác (Robinia pseudoacacia L.) (to­váb­biak­ban akác) és nyár­fé­lék szá­má­ra számottevő te­rü­le­ten nyúj­ta­nak vi­szony­lag jó ter­mesz­té­si fel­té­te­le­ket.

A fentiekből következően erdőgaz­dál­ko­dá­sunk fejlődése, il­let­ve fej­lesz­té­se el­vá­laszt­ha­tat­lan az akác ter­mesz­té­sé­vel kap­cso­la­tos kérdésektől. En­nek az Észak-­Ame­ri­ká­ból szár­ma­zó, kö­zel 300 éve ha­zánk­ba ke­rült fa­faj­nak pél­dát­lan mér­té­kű ha­zai el­ter­je­dé­se elsősor­ban az al­föld­fá­sí­tás­ban be­töl­tött sze­re­pé­vel – a moz­gó homok meg­kö­té­sé­nek és a def­lá­ciós ká­rok mér­sék­lé­se igé­nyé­vel – in­do­kol­ha­tó. Ez a sze­re­pe a magán-erdőgaz­dál­ko­dók erdőte­le­pí­té­si te­vé­keny­sé­ge so­rán egy­re fo­ko­zó­dik (előzetes becs­lé­sek alap­ján a ma­gán­szek­tor­ban az akác ará­nya az új erdőte­le­pí­té­sek­ben a 30%-ot is elér­he­ti majd). Tö­me­ges ter­mesz­tés­be vo­ná­sá­nak kö­szön­hetően nap­jaink­ban az or­szág erdőte­rü­le­té­nek kö­zel 23%-át fog­lal­ja el. Az akác ma­gyaror­szá­gi ter­mesz­té­si kul­tú­rá­já­nak kiala­kí­tá­sa nagy­sza­bá­sú, im­már év­szá­za­dok óta fo­lya­ma­tos ho­no­sí­tá­si kí­sér­let­nek is te­kint­hető, ami rész­ben si­ke­rek­kel, rész­ben ku­dar­cok­kal járt. Ez utób­bi ténnyel is ma­gya­ráz­hat­juk, hogy az akác ter­mesz­té­sé­vel kap­cso­la­tos irány­el­vek (fa­ter­mesz­té­si el­já­rá­sok, tech­no­ló­giai rend­sze­rek), e fa­faj va­lós he­lyé­nek, sze­re­pé­nek és je­lentőségének megíté­lé­se a ma­gyar erdőgaz­dál­ko­dás egé­szé­ben több­ször vál­to­zott az idők fo­lya­mán. Több év­ti­ze­de az akác­ter­mesz­tés egész té­ma­kö­re szak­mánk egyik leg­töb­be­ket fog­lal­koz­ta­tó kér­dé­sé­vé vált.
Itt kell to­váb­bá meg­je­gyez­nünk, hogy az aká­cot mindenekelőtt az ül­tet­vény­sze­rű erdőgaz­dál­ko­dás egyik meg­ha­tá­ro­zó fafajáként tart­juk szá­mon. Kü­lö­nö­sen igaz ez a megál­la­pí­tás, ha ne­me­sí­tett (sze­lek­tált) akác­faj­ták­kal dol­go­zunk. A ha­gyo­má­nyos, döntően a las­san növő lom­bos fa­fa­jo­kat ma­gá­ba fog­la­ló erdő­gaz­dál­ko­dás mód­sze­rei aká­co­sok­ban rit­kán, vagy mó­do­sít­va al­kal­maz­ha­tók, ezért nem le­het az aká­co­sok­tól olyan erdőál­la­po­tot re­mél­ni, mint a ha­zánk­ban őshonos és ter­mé­sze­tes meg­je­le­né­sű erdőktől. Ugyanak­kor nyo­ma­té­ko­san le kell szö­gez­nünk, hogy az akác növekvő sze­re­pe a ma­gyar erdőgaz­dál­ko­dás­ban és föld­hasz­no­sí­tás­ban nem az őshonos fa­fa­jok vissza­szo­rí­tá­sá­ra irá­nyul. Ott, ahol az öko­ló­giai (termőhe­lyi) tényezők le­hetővé te­szik, il­let­ve in­do­kol­ják, to­vább­ra is az őshonos, lom­bos fa­fa­jain­kat (sík­vi­dé­ki vi­szony­lat­ban elsősor­ban a ko­csá­nyos töl­gyet) kell előnyben ré­sze­sí­te­ni.
Fen­tiek kiegé­szí­té­se­kép­pen megjegyezendő, hogy az akác­nak kör­nye­zet­fej­lesz­té­si szem­pont­ból szá­mos olyan hasznos tu­laj­don­sá­ga van, amellyel a ha­zai fa­fa­jok nem ren­del­kez­nek. Ho­no­sí­tott volta el­le­né­re ma már annyi­ra hozzánőtt a ma­gyar tá­jak­hoz, azok jel­le­gé­hez – elsősor­ban az Al­föl­dön –, hogy nél­kü­le szín­te­le­nebb, jel­leg­te­le­nebb len­ne or­szá­gunk mintegy fe­lét kitevő sík­sá­gi te­rü­let. Ha pe­dig egy in­ten­zív mezőgaz­da­sá­gi kul­tú­ra után hoz­nak lét­re akácerdősítést, ak­kor az – ha cse­kély mér­ték­ben is – a bio­ló­giai sok­fé­le­ség nö­ve­lé­sé­hez is